A kékszakállú herceg vára
Részletek
Ajánló
Vannak olyan napok, amelyeken Operaházunk azért nem játszhat, mert estig próbák folynak a színpadán. Vannak olyan nézőink, akik csak kedvezménnyel tudnák meghallgatni kedvenc slágerdarabjukat. És léteznek olyan művek, amelyek bár nagyon népszerűek, minden évadban mégsem tudjuk adni azokat a produkciók torlódása, a program kötelező változatossága miatt. Mindezen gondokat egyszerre orvosolhatja az OPERA új sorozata, az IC, amely nevében a vasfüggöny angol kezdőbetűit hordozza (iron curtain), de egy expresszvonat sebességével is válhat népszerűvé. Sorozatszerűen csak a következő évadba kerül, de már a futó szezonban is bemutatjuk "degusztációs céllal" néhány estén ezt a több mint hangversenyszerű, szinte félszcenírozott operajátszási formát. A címek nagy szerzők legnagyobb művei, amelyek viszont kisebb kórusigénnyel, kevesebb, ám kifejezetten nagy szólistafeladattal bírnak.
A megelőző díszletes színpadi próba után alig 60 perccel a 20% kedvezményt érvényesített rajongó az Operaház vasfüggönyét leeresztve találja. A hatalmas, dupla acéllap 170 m2-es felülete nemcsak a mögötte lévő, másnap soron következő produkciót takarja el, hanem audiofil igényeket kielégítő hangvetőként is szolgál majd. Ugyanerre az Ybl-metszettel díszített óriási felületre vetítünk ki egyedi videóinstallációt, ennek felső részén magyar és angol nyelven helyezzük el a szövegfordítást. A zenekar szokás szerint árokban foglal helyet, a válogatott, elsőrangú vokális szólisták viszont - a vasfüggöny ajtaján kilépve - a rivaldában, a színpad legelején ülnek, s ha énekelnek, természetesen állnak.
A forma kvázi koncertszerű, ám a szereplők kottát nem használnak, viszont korhű jelmezt igen, arcuk-kezük-testük szabad a dramatikus gesztusokhoz. A közreműködő énekkar az épület különböző pontjairól látja el feladatát, erőteljes térhangzással meglepve a közönséget. És mindebből egyetlen igen fontos, közös élmény nyerhető: a vendégekhez sokkal közelebbi, a míves részleteket felnagyító, a normál színpadi működéshez képest sokkal intenzívebb, színesebb dinamikai skálájú, valóban lemezminőségű hangzás csodája Magyarország így minden bizonnyal legjobb akusztikájúvá tett nézőterén: az Operaház kvázi koncerttermében.
A 2025/26-os BMW évad során egy Don Pasquale- és két Kékszakállú-este vezeti be az OPERA IC műfaját, míg a következő szezonban Don Giovanni, Tosca és Rigoletto audiofil hangversenyelőadások sorozatai is várhatók.
Előadások
Cselekmény
Bartók Béla és Balázs Béla szimbolista operájának főszereplője Kékszakállú és asszonya, Judit, aki családját és vőlegényét hagyta el, hogy szerelmét követhesse. Kékszakállú vára – azaz lelke – azonban hét csukott ajtót rejt. Judit ráveszi a férfit, hogy sorra kinyithassa őket. Az első ajtó mögött a kínzókamra, a második mögött a fegyveresház tárul fel. Judit nem elégszik meg ennyivel, a többi ajtót is ki akarja nyitni, hogy szerelme várát fénnyel töltse meg. Kékszakállú további három kulcsot ad neki: a harmadik a kincseskamra, a negyedik a rejtett kert ajtaját nyitja. A kincsek, virágok azonban véresek. A férfi felszólítására Judit kinyitja az ötödik ajtót is: hatalmas fénnyel ragyog fel Kékszakállú birodalma. A felhők azonban sötét árnyat vetnek. Judit most már a „legbelső” ajtók mögé is be akar látni, hiába kéri őt Kékszakállú: ne kérdezzen, csak szeresse őt. Judit megkapja a hatodik kulcsot, amely a könnyek tavának ajtaját nyitja. Az utolsó ajtó mögül végül a régi asszonyok tűnnek elő. Besötétedik.
Koncertkalauz
Bevezetés
„Bartók Bélának ez a darabja a legnagyobb dolog, ami itt, ebben a városban az én életemben történt. […] reveláció volt előttem, mint egy új világrész, valami kinyilatkoztatás” – írta Bródy Sándor. Hogy kicsoda Kékszakáll? Talán Átkozott Conomor, aki terhes feleségeit ölte meg, vagy Gilles de Rais, a 15. századi francia főúr? Esetleg Perrault híres mesefigurája vagy netán Anatole France nők által megrontott ügyeletes balekja, akit az utókor nagyított fel? Bóka László szerint „egy a szerelembe szabadult kamasz vágyvilágát” megtestesítő tragikus Don Juan, aki esélyt kap, hogy önvizsgálat révén megnyílhasson, de „az emlékezet mint szörnyű panoptikum, megmerevedve őrzi áldozatait”, s így törvényszerű, hogy az új asszony is ennek a panoptikumnak a része legyen.
Béldi Izor 1918-ban a Pesti Hírlapban ugyan rosszallólag ír a darab szexuállélektani beágyazottságáról, az önző szexus agressziójáról, de paradox módon a zene erejének mégsem tud ellenállni: „Bartók zenéje még rálicitál Balázs patologikus szövegére: afféle megzenésített psychopathia sexualis […] de még ebben az aberrációban is rendkívüli, a legnagyobb feladatokra hivatott alkotó erő nyilatkozik meg.” Kodály a Nyugatban a természetes hangsúlyú, magyarosan deklamáló nyelvhasználat zeneiségét emelte ki, de hangsúlyozta az operaközhelyek radikális lebontásának célzatosságát is. Alighanem ez a darab igazi botránya: Bartók hagyományhoz viszonyított látszatidegensége magyar szempontból a legnagyobb nyelvi-zenei otthonosság.
Csehy Zoltán (Opera138)
Egy „játszhatatlan” opera
„[E]lmennék a Kékszakállú próbáira; elmennék a Kékszakállú előadására! Most már tudom, hogy soha az életben nem fogom meghallani.” Valamikor 1915 elején így szakadt ki a fájdalom a feleségének levelet író Bartók Bélából, operájának ekkor már többéves vigasztalan kálváriáját felemlítve. A kékszakállú herceg vára 1911 márciusa és szeptembere között készült el, s a Balázs Béla misztériumjátékát megzenésítő operával Bartók még az év októberében megpályázta a Lipótvárosi Kaszinó 3 ezer koronás Erkel Ferenc-díját. Játszhatatlan – így szólt a döntnökök verdiktje, s néhány hónappal később a Rózsavölgyi Zeneműcég operapályázatán, majd utóbb a Magyar Királyi Operaházban is hasonlóan véleményezték a Kékszakállút. „Engem mint zeneszerzőt hivatalosan kivégeztek” – panaszkodott Bartók mindezek után egyik ifjabb pályatársának, Zágon Géza Vilmosnak (amúgy Zerkovitz Béla unokatestvérének), merthogy „vagy az illetőknek van igazuk: akkor én tehetségtelen kontár vagyok; vagy nekem: akkor ők hülyék”.
A zsenin esett sérelmet azután mégis alig pár éven belül orvosolták, s még forradalomra sem volt szükség mindehhez, elegendőnek bizonyult – Balázs Béla megfogalmazását idézve – a „grófi fölény, grófi hidegvérű pimaszság”. Az Operaházban néhány évnyi aranykort teremtő Bánffy Miklós ugyanis intendánsi hatalmával keresztülvitte a Kékszakállú bemutatóját, s így aztán 1918 májusa óta már nem csak a zenei, zenés színházi intézményrendszeren múlik Bartók egyetlen operájának megbecsülése, hanem rajtunk, a mindenkori operaközönségen is. S bármily nehéz is ezt bevallani, olykor kissé zavartan csodáljuk a Kékszakállút. A zavar oka persze nagyobbára Balázs Béla munkájához köthető, hiszen mindjárt a Regös prózai prológusa ingerlően mesterkélt-mesterkedő fordulatokkal él: „Régi vár, régi már / az mese ki róla jár. / Tik is hallgassátok.”
Balázs Béla és akiknek nem kell – Lukács György épp 1918-ban jelentetett meg e címen harcosan Balázs-párti tanulmánykötetet, ám igazság szerint a magyar olvasóközönség azóta is tart némi távolságot a máskülönben sokérdemű és főleg sokfelé forgott alkotó irályától. Csakhogy a Kékszakállúnak nemcsak a szövegezése, hanem a cselekménye és a mondanivalója is feszélyező némiképp, s ez már aligha függetleníthető Bartók hozzájárulásától és zeneszerzői állásfoglalásától. Mert hát a menthetetlenül magányos férfiléleknek ez a hősileg rettentő beállítása részint pózosnak, részint az önreflexiót teljességgel nélkülözőnek sejthető. Szóval restelkedve akár még úgy is érezhetjük, hogy azok az ajtók voltaképpen mind ugyanoda nyílnak. S közben azért váltig bámuljuk ezt a szembeötlően kevéssé operaszerű és oly nehezen rendezhető csodát. Lám, ez a mi birodalmunk!
László Ferenc (Opera138)
Egy francia legenda a magyar operaszínpadon
A Kékszakáll-mítosz eredetét két történelmi alakhoz is köti a hagyomány. Egyikük az 1. században élt breton uralkodó, Átkozott Conomor volt, aki akkor ölte meg feleségeit, mikor azok teherbe estek. A legenda szerint utolsó asszonyát azonban figyelmeztették a korábbi asszonyok szellemei, így ő megmenekült. A másik történelmi alak pedig a 15. századi nemesúr, Gilles de Rais volt. A „szent szörnyeteg” művelt, a keresztes hadjáratokat megjárt ember létére végül az okkult tudományok felé fordult, és szörnyű gyilkosságokat követett el. A leírások alapján fekete szakálla bizonyos fényviszonyok közt kékesen csillogott. Kékszakáll története Charles Perrault 1697-ben megjelent mesegyűjteményének köszönhetően híresült el. A romantika korában találtak rá újra a témára, és többen feldolgozták. Anatole France volt az első, aki Kékszakállt nem mint gyilkos szörnyeteget ábrázolta Kékszakáll hét felesége című novellájában, hanem mint egy ügyetlen férfit, akivel elbánnak a nők.
A magyar folklórban is megjelenik a történet – gondoljunk csak a Molnár Anna-balladára vagy Kőmíves Kelemenné históriájára. Balázs Bélát is megihlette a legenda, méghozzá elsősorban Maurice Maeterlinck feldolgozása, az Ariane és Kékszakáll, avagy A hiábavaló megszabadítás c. szimbolista darab, amelyből Paul Dukas komponált operát 1907-ben. A fiatal magyar író A kékszakállú herceg vára címmel írta meg saját színpadi változatát, amelynek teljes szövege 1910. május 13-án jelent meg a Színjáték című lapban. Kroó György zenetörténész szerint Balázs Béla a misztériumjátékot „eredetileg Kodálynak szánta, még 1910-ben fel is olvasta neki darabját. Bartók is jelen volt a felolvasáson, és a téma őt ragadta meg.”
Kenesey Judit