Háry János

Bevezetés

„Mi terem a magyar szívébe'” – éneklik a Háry János színpadán, ahol egyszersmind arról is majdnem mindent megtudhatunk, hogy mi terem a magyar álmába’. Hát bánat, szerelem, tiszta érzések és nagy indulatok, s éppen nem utolsósorban: költészetté nemesült, identitásteremtő élethazugságok. Hiszen ahogyan a legilletékesebb személy, vagyis maga Kodály jellemezte műve címszereplőjét: „Nem hazudik: mesét teremt: költő. Amit elmond, sohasem történt meg, de ő átélte, tehát igazabb a valóságnál.” Optimális esetben így tekinthetünk tehát Háryra és a Háryra, ám ehhez a mindenkori előadók és közönségük együttműködésére is szükség van. Ez a mű ugyanis kollektív elkötelezettséget, hogynemondjuk: hitet követel tőlünk. De ha az megvan, akkor rögvest mellékessé válik a helyenként kínosnak tetsző mesejáték-szöveg, Ebelasztin báró bökverselése, de még a Kodály által utólag megkomponált Színházi nyitány is, amely sajnos csupán igen kevés kezdő lendületet ad a daljátéknak. Vagyis akkor a zeneszerző és anyaga, a népdalok és népzenei motívumok (meg a Bihari-féle verbunkos muzsika) révén az előadás valóban legyőzi a nehézkedési erőt, hogy fölemelkedjen a költészetig, az álom-magyarság, ha úgy tetszik, az eszmények honába.

Mindezek körvonalazása kis jóindulattal akár azt is megmagyarázhatja, miért is oly fájdalmasan könnyű pórul járnunk a Háryval, nemes szándékú színreállítóknak és nézőtéri jegytulajdonosoknak egyaránt. Amíg a Székely fonó esetében a konvencionális cselekmény alig leplezett hiánya jelent különös nehézséget és kihívást, addig itt épp ellenkezőleg: a kalandos cselekmény megléte és annak oly átütő gyermekdedsége. Hagyományosan ugyanis a naivitás vajmi nehezen terem meg a színpadon, s tán még ritkábban hat valóban ártatlannak és őszintének. Már csak ezért is sokkalta érdemesebb Kodályt, semmint Paulini Bélát és Harsányi Zsoltot követnünk. Az énekszámokban, a Háry zenéjében ráadásul nemcsak az áhított hitelesítő mozzanatra, s egyáltalán: a hitelességre lelhetünk rá, hanem a nemzeti önkép érzékeny rajzolatára és a népi történelemfelfogás illúziótlanságára is.

Milyen ez a magyarság? Józan, életismerő, a nehézségek elviseléséhez szokott és a lemondásra kész, kerüli a spekulatív okoskodást, örömében és bánatában egyként őszinte és mértéktartó. A zenéjében is a világos kifejezésre törekszik, hiszen ahogy azt Kodály sommázta: „Mint a nyelve, a magyarnak zenéje is szűkszavú, lapidáris. Kis terjedelmű, nagy súlyú remekművek sora. Pár hangnyi dallamok mintha kőbe vésve állták volna századok viharát.” A magyar népnek a történelemtől nincs mit várnia és remélnie, a nagy hadijátékokban neki rendesen az ágyútöltelék szerepe jut, Napóleon és Ferenc császár pedig csakis a mese révén nyerhet emberi körvonalakat és ábrázatot. Vagyis a mese itt valósággal elemi fogódzó, az életben maradás és az élet (nagypolitika, történelem stb.) értelmezésének és elviselhetőbbé bűvölésének nélkülözhetetlen, évezredes eszköze. Úgy lehet, ezt talán csak akkor nem kézenfekvő elfogadnunk és megértenünk, ha mindenáron komolyan próbáljuk venni a huszárfakadásos Toborzó közlését: „A jó lovas katonának, de jól vagyon dolga...”. Ha valahonnan, hát a Háryból muszáj kihallanunk, hogy milyen is az a „gyöngy élet”, amelynél „szebb sem lehet”.

László Ferenc (Opera138)

Garaytól Kodályig

A Háry János történetéről sokan tudják, hogy Garay János (1812–1853) Az obsitos című költeményében gyökerezik. A művet alighanem kevesebben ismerik – Garay egyéb műveit meg végképp alig valaki. Holott a reformkorban, az 1830-40-es években az egyik legismertebb szerzőnk volt, s nem s teljesen méltatlanul. Korai költeményei, elsősorban dal-könnyed szerelmes versei (pl. A fulánk, A tolvajok) Petőfit, történelmi balladái (Kont, Báthory Erzsébet, A nagyidai vajda, Toldy esküje) Aranyt juttatják eszünkbe, noha kronológiailag a dolog épp fordítva állt Petőfi és Arany nőtt föl Garayn (Czuczoron, Bajzán stb.), s az ő – olykor kétségkívül egy kaptafára járó, patetikus-romantikus – stílusához képest teremtették meg a sajátjukat, mely – pl. A nagyidai cigányok esetében – épp ellentéte Garayénak. Ugyanakkor nem túlzás azt állítani, hogy a Kont fegyvernöke tekinthető az egyik legszebb magyar ballada, a Szondi két apródja előképének: mindkettő a szolgát énekli meg, aki urát siratja, s az ellenség kegye helyett a halált választja. Garay elsősorban újságíró volt, másodsorban drámaíró szeretett volna lenni, kevés sikerrel, s csak harmadsorban tartotta magát költőnek, akire saját bevallása (és pár költeménye) szerint Vörösmarty és Kisfaludy Károly hatott, de rövidebb verseinél tetten érhetjük Csokonai hatását is.

Az obsitos (1843) kilóg a sorból. Ez ugyanis valódi remekmű, sok-sok humorral, könnyed kézzel írva, mely nemcsak Kodály Háry Jánosának forrása, de néhány eleme Petőfi János vitézében is visszatér (pl. a csaknem a Napig érő, magas – stájer – hegyek, illetve a király lányával tervezett házasság visszautasítása). Hogy Háry János valós személy volt-e, arról sokan és sokat írtak, de a dolog lényege felől nézve tökéletesen mindegy. Garay egy embertípust ábrázol, a nagyotmondót, a karikatúra pengeéles hitelességével, egyszersmind sok szeretettel és megértéssel.

Paulini Béla és Harsányi Zsolt eredetileg a Nemzeti Színház számára készített volna népszínművet Az obsitosból, Lavotta Rezső kísérőzenéjével. Paulini Béla (1881–1945) kabarészerző, jó nevű újságíró alakította ki a cselekményt, a jelenetezést. Harsányi Zsolt (1887–1943) – akinek nevéhez többek közt a Figaro lakodalma és a Don Giovanni magyar fordítása is fűződik – elsősorban a dalszövegekért lett volna felelős (erre a Kodály-féle verzióban aztán kevésbé volt szükség, így a kor népszerű lektűr- és bulvárírója a párbeszédeket szedte versbe). Tóth Aladár 1926-os, Pesti Napló-beli kritikájában épp azt kifogásolja, hogy a szerzőpáros mereven ragaszkodott a népszínművek sémáihoz: „Az obsitost, akit Garay bocsátott útjára, valóban ritka szerencse érte, amikor a XX. században megtalálta a »korszerű feldolgozót«, mégpedig olyan kitűnő színpadi művészben, mint Harsányi Zsolt és olyan originális humoristában, mint Paulini Béla. […] A »korszerű köntöst« az új daljáték szövegírói talán kissé nagyon is szó szerint értelmezték: nagyonis »jól bevált« színpadi eszközökkel dolgoztak. […] Eszközeikben mind az egyes jelenetek felépítésénél és az alakok színpadraállításánál, mind általában az egész beszédstílusban részint a népszínmű, részint a magyar romantikus operett, részint a népies mesejáték (János vitéz), részint Hofmannsthal-szerű »kultúrvígjátékok « szférájából válogatták össze.”

A Nemzeti Színházból aztán Operaház, Lavotta Rezső kísérőzenéjéből pedig Kodály Zoltán (1882–1967) daljátéka lett. Kodály régóta tervezett színpadi műveket, előbb Balázs Bélával (aki állítólag a Kékszakállú ötletét is eredetileg neki vetette fel, s csak Kodály visszautasítása után fordult Bartókhoz), majd Móricz Zsigmonddal. Ezekből végül semmi sem lett. A Háry pedig nehezebben készült el, mint tervezték, emiatt el kellett napolni a bemutatót az 1925/26-os szezonról, és az 1926. október 16-i premieren megszólaló Háry János kalandozásai Nagyabonytól a Burgvárig néhány részlete csak az utolsó pillanatban készült el (mint például az Intermezzo, melyet Kodály bele sem tervezett a műbe, utólag, külön dramaturgiai könyörgés hatására komponálta meg), más tervezett részei meg egyenesen soha. Az opus – bár a negyedik kép hamar kiesett belőle – az idők folyamán egyre bővült, hol Kodály intencióinak, hol pedig helyi vagy személyi igényeknek megfelelően. A mű legeleje – a Sej, Nagyabonyban kezdetű népdal egyszólamú eléneklése – teljesen a színházi folklór, a szájhagyomány része, írásos nyoma sehol sincs, hogy így kezdődnék a darab.

Ami még izgalmasabb, hogy Kodály a szövegkönyvhöz a későbbiek során sem nyúlt, még az ötvenes években sem, amikor ehhez nyilván kellő támogatást kaphatott volna. Ebből arra a következtetésre vagyunk kénytelenek jutni, hogy a Kodálynak nemcsak megfelelt ez a librettó, hanem épp ilyenre volt szüksége. Alighanem a zene és a szövegkönyv együttese az, ami a Háryt sikerre vitte – noha a kortársak is általában a zenét emelték ki, mint a már idézett Tóth Aladár is: „Ami a Háry Jánost igazán örök érvényűvé emeli, az természetesen Kodály Zoltán zenéje. Ha Kodály a librettót operának komponálja meg, akkor bizonyára a szöveg nagy alapgondolatára, az álmodozásában tragikus Háryra koncentrálta volna partitúrája felépítését. De a szöveg daljátéknak készült, s a betét, illetőleg intermezzo-szerű zenerészek megkomponálása egészen más feladatok megoldását helyezte előtérbe. Ezek a feladatok sokféleségükkel talán minden muzsikust zavarba ejtettek volna, csak éppen Kodály Zoltánt nem. Szinte megdöbbentő intuícióval lett ez a káprázatosan gazdag muzsika úrrá a legkülönfélébb helyzeteken. És ami a legfőbb: ebben a sokszerűségben is egyetlen hatalmas költői eszmét állított elénk.”

Az 1926-os bemutató előtt Kodály így vallott darabjáról: „Mihelyt Háry megszólal, »kezdődik a mese«. – Ez a kulcsa a darab Háryjának, akiben Garay elmúlhatatlan obsitosa is megvan, de több annál. Sokkal több, mint jóízű genre-alak, mint egy magyar miles gloriosus: ő maga az életre kelt magyar meseteremtő fantázia. Nem hazudik: mesét teremt, költő. Amit elmond, sohasem történt meg, de ő átélte, tehát igazabb a valóságnál. Zenében is ilyesvalami kellett a darabhoz, nem tudom, mennyire sikerült. De tudom, hogy jók a szereplők dalai. Egytől egyig a néphagyományból valók, egy-két órai utazás árán ma is hallhatók falun. Minden egyéni líránál alkalmasabbak arra, hogy „lírai hitel” erejével hassanak a szereplők ajkán. Gyöngyszemek, csak a foglalatuk enyém. Igyekeztem, hogy méltó legyen hozzájuk.”

A Háry Jánosnak óriási sikere lett, s nemcsak itthon, hanem pl. Kölnben, Aachenben is. A műből hamarosan zenekari szvit is készült, melynek nem hivatalos bemutatójára 1927. március 27-én Barcelonában, Pablo Casals zenekarának közreműködésével került sor, a hivatalos premiert pedig 1927. december 15-én Willem Mengelberg vezényelte New Yorkban. A harmincas években Hermann Scherchen turnézott vele (ritka példájaként annak, hogy egy külföldi zenekar kortárs magyar művel járja a világot), Ormándy Jenő vette lemezre először, s nemcsak az emigráns magyar karmestereknek (Reiner, Fricsay, Doráti), de Arturo Toscanininak is egyik kedves repertoárdarabja volt. A szvit mindmáig az egyik legismertebb és folyamatosan műsoron lévő Kodály-mű világszerte. (Breuer János: Kodály-kalauz, Budapest, 1982. felhasználásával)

Mesterházi Gábor

Örökérvényű vágyaink – Béres Attila rendező gondolatai

A Magyar Állami Operaházban rendezni bakancslistás. Nagyon örülök ennek a lehetőségnek, és bízom abban, hogy ezt a meglehetősen fura, dadaista, szürreális, néhol vérbe mászóan fájdalmas, néhol rendkívül szemtelen és néhol nagyon aktuális történetet jól meséljük el az Operaházban. Azt hiszem, Kodály nagyon büszke lenne rá, hogy az egész Háry Jánost el akarjuk mesélni, de ennek van oka.

Ami alapján én az egészet elkezdtem kigondolni és értelmezni, az a Háry János nyitó pillanata: valahol egy lepukkant kocsmában emberek beszélgetnek egy nagyon fura emberrel, aki nagyon fura történeteket mesél. Ebben van egyfajta állandóság. Ezek az emberek történeteket hallgatnak, lehet, hogy önmagukat hallgatják, és mi azt találtuk ki, hogy ez a történet egy állomáson kezdődik. Az állomás egy olyan tér, ami nem állandó, oda az ember nem azért megy, hogy ott legyen, hanem azért megy, hogy elmenjen, vagy azért, hogy megérkezzen és elmenjen. Tehát van egy folyamatosan mozgó tér, és ebben a térben egy állandó van: Háry János, aki ott van, és meséli a történeteit ezeknek az embereknek.

De hogy miért kell például az egész nyitány? Szerettem volna megmutatni, hogy a Háry János mint mű hozzátartozik a génjeinkhez, a közös tudatunk része. Ahogyan az angoloknak például a Hamlet vagy az oroszoknak Dosztojevszkij, nekünk Kodály műve a közös tudatunk része. Ezt úgy próbálom ábrázolni, hogy az állomáson vannak gyerekek, akik a nyitány alatt a Háry Jánost játsszák. Nekik ez természetes dolog, nem kell a mesét ismerni ahhoz, hogy tudjuk a mesét játszani, és ezért kellett nekem sok zene, illetve kellett az a rész a nyitányból, amit kiszoktak hagyni, és pont a kalandokra utal. Elmeséjük mind a négy kalandot, és azért kell elmesélni pontosan mindet, mert a négy kaland ugyanarról szól, amiért állandó Hárynak az állomás: a kisember legalább a képzeletében biztosan legyőzi a hatalmasságot, legyőzi a bécsi udvart, legyőzi Napóleont, visszautasítja a császárságot, visszautasítja a császár lányának kezét.

A kisember legalább a tudatalattijában mindenre képes, és ebben az érdekesség, hogy ez a Háry János nevű figura végigmeséli, mondhatjuk azt, hogy hazudja, de nem is hazudja, hanem költői túlzásokba esve meséli végig az életét. Egy dologban nem hazudik, egy dolgot nyers őszinteséggel mesél el, és ez például az egyik legnagyobb felfedezésem a szegedi rendezésem óta: a szerelme. Ha az ember figyelmesen hallgatja ezt a zenét, akkor a legfájdalmasabb részek a duettek, a legfájdalmasabb részek Örzse dalai. Örzsét magát és ezt a szerelmet se nem túlozza, se nem kicsinyíti, hanem ennek a fájdalmát meséli el. Nagyon szeretem ezt a történetet, egyrészt valahol nagyon aktuális, másrészt örökérvényű. A vágyaink örökérvényűek, de hogy igazak-e vagy sem…

Készült az Abszolút hallás c. műsor nyomán